8.FEJEZET~ Grantdrew

Sziasztok! Megérkezett a 8. rész. Az a rész, mellyel visszatérek közétek és amellyel remélem sok-sok örömöt és izgalmas percet okozhatok nektek. Válaszaitokat továbbra is örömmel várom.  Jó olvasást kívánok! :* 

  Éreztétek már úgy magatokat, hogy nem tudtátok, éppen félnetek kell vagy teljes biztonságban vagytok? Hogy a lábatok alatt tátongó szakadék az édes nyugalmat vagy a soha véget nem érő szenvedést ígéri?
  Pontosan így voltam ezzel én is. Csak néztem a hatalmas hullámokat, melyek az alattam fekvő göcsörtös szikláknak csapódtak és próbáltak egyre feljebb és feljebb törni, mint akik valóban elhiszik, hogy tudnak repülni. Vajon én tudnék repülni? Milyen érzés lenne? Egybeforrni az éggel és a rajta úszó felhőkkel.
  Fejemet az égbolt felé fordítottam és lenyűgözve figyeltem végtelenségét. Minden annyira meseszerűnek tűnt. A szél, amely a hajamat borzolta, a tenger sós aromája és a sirályok vadászásra kész kiáltásai.
   Egy dal csendült fel a messzeségből. Lágyan és vidáman szólt, melytől rögtön táncra perdültem. Olyan könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, abban a pillanatban bármire képes lettem volna. Lábaim olyan lépéseket jártak, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Fejemet hátravetve nevettem, úgy, hogy még a könnyeim is kicsordultak a hihetetlen boldogságtól. Ritmusra ringattam a csípőm, a zene üteme egyre gyorsult, vele együtt a mozgásom is. De ez fel sem tűnt, egészen...
-Ivy! Ivy, az isten szerelmére. Figyelj rám! Hagyd abba a táncot, ez egy csapda. Gyere le a szikláról!
-Ne próbálkozz, Justin. Nem tudsz átverni.
-Basszus, Ivy, nyisd ki a szemed!
  Úgy tettem, de a könnyeim már nem az örömtől folytak. Ott álltam a szikla peremén, lábujjaim, már a szakadék felett lógtak a semmiben, mégis folytattam a forgást. A zene tovább gyorsult, szinte már nem is lehetett hallani az ütemét, úgy egybefolyt. Szédültem, reszkettem, de a táncot nem tudtam abbahagyni.
-Justin segíts! Nem tudok megállni.
Pánik tört rám, csapdában éreztem magam, mely a saját testem volt, ami felett nem tudtam uralkodni. Légzésem felgyorsult, már az ájulás kerülgetett, mikor egy lökést éreztem és elkezdtem zuhanni. A hűvös levegő durván az arcomba csapott, a szívem ki akart törni a bordáim közül félelmemben, mert tudtam, hogy itt a vég...

°_____°

  

  Sikítottam. Sikítottam amennyire csak tudtam. A fejemet a párnán dobáltam, hajam izzadt tincsekbe tapadt össze, kezeimmel a paplant ütögettem. Valaki berontott a szobába és hideg vizet borított rám, amitől rögtön éberebb lettem. 

-Mégis mit művelsz??-ordítottam, de ahogy kinyitottam a szemem, elhallgattam.

Abbahagytam a hisztériát és körbenéztem. Egy sötét, agyagfalakból álló szobában feküdtem. A függönyök be voltak húzva, így éjszakai sötétséget kölcsönzött a helyiségnek. Az ággyal szemben egy kis asztal állt, az alá tolt széken pedig a ruháim feküdtek....a fekete ruháim, melyeket a temetésen hordtam. A pásztázás után az ágyam szélén ülő emberre tévedt a tekintetem. Hosszú, világosbarna szerzetesruhát viselt, mely másokon lógni szokott, viszont rajta a hatalmas izmai miatt megfeszült, majd' szétrepedt. Kicsit félelmetesnek is hatott. Ruhájáról arcára terelődött a tekintetem. Először a szeme az, ami rögtön megfogott; nem egyszerű barna volt, hanem a föld természetes barnája

, egy kis zöldes beütéssel. Szinte rikított a napbarnított bőréhez és ébenfekete, rövid hajához képest. Álla kissé szögletes és előreugró volt, mely karakteressé és egyben uralkodóvá tette kinézetét, melyen telt ajkai enyhítettek kicsit. Szája szinte meg sem mozdult, úgy szólt hozzám:

-Ideje volt, hogy felébredj. Három napja feküdtél és minden éjjel felverted a falut a sikításaiddal.

-Mi történt?- kérdeztem rekedt hangon, még mindig az álomtól kábultan..El sem hiszem hogy ez csak az agyam szüleménye volt.

-Az erdőben találtunk rád néhány társammal, amint a földön fekszel eszméletlenül, ezért elhoztunk ide, kiürítettük a szervezetedből a mérgeket és most itt vagy. De már biztos éhes vagy és az asszonyok már nagyon kíváncsiak rád, úgyhogy jobb lesz, ha felöltözöl gyorsan, mielőtt rád törnek. Ott van a széken, amit fel tudsz venni. A régi ruháidat megtartottuk, hátha lehet még belőle hasznosítani valamit, de a legtöbb tönkrement, amikor le kellett tépni rólad...

-Várj, akkor te láttál meztelenül?

A kérdés hallatán, mintha egy kicsit elakadt volna a szava, de mire ez feltűnő lett volna, már válaszolt is:

-Természetesen nem, az ápolás a nők feladatai közé tartozik. Megyek, szólj, ha készen vagy és Erámel körbevezet.

-Miért nem te?

De választ nem kaptam, csak kilépett a szobából, így magamra maradtam. Feltápászkodtam és szép lassan elballagtam a pántos, V-nyakú egész testes szoknyámért. Kifejezetten jól állt, bár a sápadt arcom és karikás szemeim nem segítettek az összhatáson. Vettem egy nagy levegőt és kikiáltottam:

-Kész vagyok.-kiáltottam és máris hallottam a közeledő lépteket.

-Akkor gyere, körbevezetlek! Erámel vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.

-Ivy.

-Igen, tudom. Mindenki rólad beszélt, az elmúlt három napban. Sajnos Marcelonak más dolga akadt, ezért vagyok én most itt. De remélem én is megfelelek majd neked.-ekkor egy hatalmas vigyorral az arcán nézett rám, melytől azonnal nevethetnékem támadt.

-Így már sokkal jobb, Ivy. Induljunk, kész a vacsora.

Elhúzott előlem egy, a plafonról lelógó anyagot, ami ajtóként szolgált, és máris kint voltunk az udvaron. A kis kunyhók kör alakban helyezkedtek el, középen pedig egy amolyan főtérként használatos terület állt. Elszórva zöldséges és gyümölcsös bódék álltak, melyek körül vevők és árusok sürögtek-forogtak. Mindenki elvehette azt, ami neki kellett, de nem láttam senkit, aki fizetett volna. Már épp rákérdeztem volna, amikor megszólalt:

-Erre.-mutatott egy kétemeletes épületre Erámel.

  Az étkező nagyobb volt, mint gondoltam. Mindenki ugyanolyan ruhában volt, mint a mellettem álló férfi és én. Csendben fogyasztották vacsorájukat, mégis jó volt a hangulat. A szokásos fehér kórházi csempék helyett színes, vidám minták játszottak a falon. Gyerekek boldog duruzsolása hallatszott ki a halk csamcsogások közül és boldog arcokat lehetett látni mindenhol.

  Kiválasztottunk egy asztalt, ahova le tudtunk ülni és neki láttunk a finomságoknak. Rengeteg jobbnál jobb étel sorakozott előttünk, melyre a gyomrom hangosat korgott. Erámel arcán megjelent egy halvány mosoly és elém tolt egy tál ételt. Egészen eddig nem éreztem, hogy éhes lennék, mégis elégedetten dőltem hátra, miután jóllaktam.

-Kérdezhetek valamit?-törtem meg a csendet.

-Persze.

-Ki készíti ezeket az isteni fogásokat? Meg kell ismerkednem vele és esküszöm megcsókolom mind a tíz ujját.-erre egy nevetés volt a válasz.

-Komolyra fordítva a szót, elmondod nekem, hogy hol vagyok? Marcelo szinte semmire nem válaszolt, csak kiviharzott a szobámból.

-Ne vedd zokon tőle, ő mindig is ilyen volt. Majd megszokod, hogy mindenkivel ilyen. A falu neve pedig Grantdrew. Kicsit bonyolult elmagyarázni, hogy hol fekszik, a lényeg, hogy teljesen el vagyunk zárva az emberektől. Sokszor jobb is így....De mindent el fogok mesélni, most viszont ünnepeljük meg, hogy életben maradtál.

  Ekkor a kezemnél fogva kihúzott a térre és a hangosan szóló zene ütemére pörgetett egyet rajtam. Boldog nevetésben törtem ki, meztelen lábam a homokban fúródott, miközben ugráltam, forogtam és élveztem a zene ritmusát. Erámel megfogta a csípőmet és magához húzott, míg én a karjaimat a vállára tettem és így pörögtünk tovább. A hajam lobogott mögöttem, körülöttünk az emberek ugyanúgy nevettek és ropták, mint mi. Senki nem figyelt ránk, mintha máris elfogadták volna, hogy itt vagyok. Úgy éreztem, haza értem.

 -Állj!-a zene elhallgatott. Mindenki elcsendesedett és csak egyetlen egy ember felé fordult. Afelé az ember felé akitől rettegtek, amint meglátták. Akitől én is rettegtem....